Ha azt hiszed, nehéz becsomagolni az életed fél évre, akkor próbáld ki a fél év után hazatérős becsomagolást. Na az a nehéz.
Annyira szomorú vagyok!!! Ma volt az utolsó órám Jiřível... Majdnem elsírtam magam, amikor elköszöntünk meg boldog karácsonyt kívántunk. Nagyon megszerettem ezt a mackós figurát, aki mindig olyan derűs, és mégis szigorú hatást kelt. Megismertük egymást, összebarátkoztunk. (Egyébként kiderült, hogy ebben a programban én vagyok az első diák, aki érkezett. Úttörőnek bizonyultam :)) Szomorú vagyok, hogy el kellett búcsúznunk. De januárban visszatérek, és hozok neki szilvapálinkát, mert azt kedveli. Kérdeztem, hogy mit hozzak neki Magyarországról, amikor visszajövök, és ez volt a kívánság.
Délután nagyon gyorsan becsomagoltam, ami még szomorúbbá tett. Mármint nem az, hogy sikerült gyorsan becsomagolnom, hanem az, amit a csomagolás jelentett: hogy itt hagyom ezt a csodálatosan bonyolult és gyönyörűséges, ámulatba ejtő országot, a kalandoknak pedig vége szakad. Persze, januárban még visszajövök, de a cuccaim nagy részét már most hazaszállítjuk, és minden össze kell pakolni. Borzasztóan nehéz volt. Most nem is tudok másra gondolni, csak a hazamenetelre. Az egyik szemem sír, a másik nevet. Hazamegyek a családomhoz, emberekhez, akiket nagyon szeretek és hiányolok már. A barátaim és a párom is vár már, és én is várom, hogy újra megölelhessem őket. De ettől még szomorú. Vajon mikor jöhetek vissza? Máris hiányzik...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése